Fehéroroszországban jártam. Ismerőseim mondták róla, hogy egy szovjet időkapszula. Szerintem inkább dimenziókapu. Ez azonban nemcsak ironikusan értendő, hiszen azt is jelenti: új távlatokat nyithat a geopolitikában.

Az ország nem megragadt a 60-as, 70-es években, hanem fejlődött, csak épp az említett időszak mintái szerint. A repülőtérről Minszkbe autózva az embert monumentális acél-, kő, és üvegépületek fogadják, melyeket az elmúlt években húztak fel. Ezek a hol színes, hol szürke „Lukasenka-barokk”-monstrumok jól megférnek a sztálini időszak empire stílusú palotáival, és a 60-as évek jellegtelen betontömbjeivel. Az épített környezet furcsa sokfélesége jól leképezi az ország állapotát: válaszúton van. Az ötnapos úton ebbe bőven betekintést nyerhettem. A majdnem egész hetet betöltő study missiont az EDS (European Democrat Students), az Európai Néppárt (EPP) diákszervezete szervezte.

A cél Belarusszia állapotának jobb megismerése volt. Lukasenko furcsa birodalma ugyanis az ukrán válság óta túl szorosnak érzi az orosz medve ölelését, és szeretne nyitni Európa felé. A nyitás nem kizárólagosan, de elsősorban gazdasági és pragmatikus természetű. A belarusz egyetemistákkal folytatott beszélgetésünk során szóba került például a fehérorosz felsőoktatás közelítése a bolognai rendszerbe, hiszen az ország a meginduló integrációs folyamat ellenére alapjában véve a szovjet-orosz egyetemeket tekinti mintának. Éppen ezért Belarusszia szeretné saját oktatási rendszere átalakítása során átvenni Európából is azt, amit hasznosnak tart. A reformfolyamat nem ütközik politikai ellenállásba, sőt: nemrégiben maga Lukasenko szólalt fel a tankönyvek elavultságával szemben! A volt szovjet tagköztársaság hozzáállása a világkereskedelemhez is pragmatikus. A külügyminisztériumban tett látogatásunk során a kormányzat képviselői főleg az EU és Belarusszia gazdasági-kereskedelmi kapcsolatainak megerősítéséről beszéltek, mellyel kapcsolatban készséggel válaszoltak minden kérdésre, egészen addig, amíg a vízumkiadás lassúsága nem került szóba. Kellemetlenebb kérdéseket pedig még fel sem tett senki….

A másik fél álláspontjába leginkább a minszki EU-delegáció központjában tett látogatásunk során pillanthattunk be. A szögletes „kerekasztalnál” még a beszélgetőpartnerünk is bevallotta: Európa és Belarusz közeledésének oka nem az, hogy Minszk varázsütésre a demokrácia útjára lépett, hanem elsődlegesen az a folyamat, amely során Belarusszia az ukrajnai rendezés kulcsszereplőjévé vált. A delegáció képviselője azonban leszögezte: a politikai foglyok szabadon bocsájtása, és a halálbüntetés eltörlésének megfontolása előfeltételét képezte a nyitásnak. Minszk közeledése Brüsszelhez természetszerűleg egyfajta óvatos távolodást is jelent Moszkvától. Fehéroroszország ma már egyértelműen nem pánszláv, hanem poszt-szovjet érzelmi-ideológiai alapon képzeli el az együttműködést az oroszokkal, emellett pedig egyfajta sajátos nemzeti identitás építésébe is kezdett. Előbbire a már említett építészet mellett jó példa a külsőségeiben a szovjet idők november 7.-ei felvonulásaira emlékeztető függetlenség napi katonai parádé, vagy a nemrég újonnan felépített, modern és látványos „Nagy Honvédő Háború Múzeuma”. Az identitásépítést pedig látogatásunk során elsősorban a Minszk közelében fekvő, láthatóan gondosan felépített és fenntartott skanzen, valamint a népművészet, népviselet, népi motívumok államilag támogatott és felénk is erősen reprezentált reneszánsza jelenítette meg.

Belarusz tehát láthatóan nagy változások előtt áll. Az út során egy olyan ország képe bontakozott ki előttem, mely egyszerre küzd múltja démonaival, szeretne Európához tartozni, ám nem akarja feladni szláv ás „szovjet” gyökereit sem, vagy kimaradni az orosz partnerség előnyeiből. Úgy vélem, a jövőben a káoszba süllyedt Ukrajna helyett egyre inkább Fehéroroszország töltheti be a híd szerepét Kelet és Nyugat között, mindegyik fél számára előnyös módon…